2011. november 30., szerda

pánikszoba

nos, rég írtam ide, de úgy döntöttem, most megragadom az alkalmat, hogy egy olyan dologról írjak, ami évek óta megkeseríti az életem... megfogadtam, hogy kerülöm a negatív bejegyzéseket, de ezt ki kell írnom magamból, hogy könnyítsek a helyzeten.
tehát az egész 7 évvel ezelőtt kezdődött, akkor még bőven az általános iskola padját koptattam... mégis minden reggelem zokogással indult, szorongtam. ekkor alakult ki a pánikbetegségem.
bár erről az időszakról emlékeim nincsenek. csak az rémlik, hogy már akkor is sűrűn jártam pszichiátriára emiatt. ez nagyjából másfél év után elmúlt... legalább is ezt hittem. volt pár gondtalan évem, de idén tavasz vége fele megint előjött és egyre aktívabban volt jelen az életemben. rengeteg hiányzás az iskolából, itthon töltött hetek... ez volt az egyik oka, hogy nem sikerült sikeresen befejeznem az előző tanévet, így most ismétlem.
a nyár viszonylag jól telt, kisebb-nagyobb pánikrohamok voltak persze, leginkább buszozáskor, metrózáskor és partykban is előfordult, hogy ki kellett másznom a tömegből, mert úgy éreztem, hogy összeesek, ha tovább maradok annyi ember között. a nyár folyamán is volt pár hét, amit itthon töltöttem emiatt...
szeptember elseje. első iskolanap. azt hittem, minden rendben lesz, időben felkeltem, teljesen jól indult minden... egészen az évnyitóig, ahonnan fél óra után ki kellett rohannom, mert bepánikoltam. akkor haza is jöttem és mivel erről a problémáról akkoriban nem tudtam könnyek nélkül beszélni, a szüleimet is smsben és e-mailben értesítettem a történtekről. másnap se mentem be, felkerestünk egy pszichológust újpesten... soha nem beszélgettem még ennyire unszinpatikus emberrel. két kezelés után ott hagytam, az iskola igazgató ajánlott egy pszichiátriai intézetet, normális szakemberekkel... megbeszéltük, hogy szeptemberben egyáltalán nem kell bemennem, igazolva van, csak járjak kezelésekre és minél előbb gyógyuljak ki ebből, mert a pánik rettenetesen megnehezítette az életem. így is történt. heti két kezelés, másfél órás beszélgetések egy - szakmájához meglepő módon értő - pszichiáterrel. úgy éreztem, javul a helyzet...
a doktornő is rengeteget segített, de őszintén szólva nem ő volt az az ember, aki miatt elgondolkodtam ezen az egészen. rengeteg embernek meséltem a pánikbetegségemről, mert úgy éreztem, sokkal könnyebb lesz, ha beszélek erről. az egyik ember, aki meghatározó személy volt a gyógyulás felé vezető utamon, (Projekt) Peet volt... a barátnője hasonló dolgokkal küszködik, ő volt az első, aki megértette, hogy mi a gond és pár üveg vodka és sör mellett kibeszéltük ezt az egészet. a második ilyen szemény Dani volt, akivel bár akkor még csak interneten keresztül tartottam a kapcsolatot, mégis rengeteget segített... és mivel itt lakik tőlem pár utcára és szeptemberben teljesen szabad voltam, vettünk jópár doboz sört és kiültem vele és Tirpával a lakótelepre. Tirpa mégtöbbet segített, bár kicsit részeg állapotban, de kiveséztük ezt a témát... sokkal jobb érzéseim vannak, ha meghallgathatom mások véleményét erről. és bár tőle megkaptam, hogy "eltévedt holló" vagyok, sikerült rájönnünk arra, hogy egyre több mindenben hasonlítunk ilyen téren. minden tőlük kapott ölelés és jó szó képes volt elterelni a figyelmem arról, hogy valójában mennyire nincs rendben semmi.
rá 2 napra Aza írt rám, ő is vágta a dolgot és próbált kirángatni ebből. az ő sorait egy kartonlapra írva őrzöm az asztalomon... akárhányszor elolvasom, elgondolkodtat. "kompenzálni kell a rossz érzéseket annál tízszer jobbakkal. fel a fejjel! ki a pánikból!" - így is teszek azóta.
a legtöbbet viszont Feldmár András - A tudatállapotok szivárványa című könyve segített... Zolitól kaptam, aki egyből tudta, hogy erre a könyvre van szükségem... rengeteg dolgot másképp látok, amióta elolvastam, rengeteg dologhoz másképp állok hozzá és ez így van rendben!
hazudnék, ha azt mondanám, hogy "kijöttem a pánikból", de javult a helyzet... október eleje óta már sikerül bejárnom iskolába, csak a reggeli utazások során akad néha probléma. a teljesítményem is javult, aminek nagyon is örülök.
őszintén szólva naponta megfordul a fejemben az öngyilkosság gondolata, "mert így könnyebb lenne mindenkinek" alapon, de küzdök... küzdök, mert végre rendelkezdek életcélokkal, 1 éve nem nyúltam tudatmódosító szerekhez és nem is fogok soha többé!
ki fogok jönni a pánikból!

2011. július 15., péntek

f

furcsa dolog olyan emberről írni, akiről egykor azt hittem, hogy mindig mellettem lesz, mára meg olyan szinten eltávolodtunk egymástól, amennyire csak lehetett. tavaly ismertem meg, onnantól kezdve elszakíthatatlanok voltunk... én megbíztam benne, ő megbízott bennem. minden nap együtt fetrengtünk az önpusztítás gödrében. így tartott ez egészen márciusig, amikor elhatároztam, hogy felhagyok a mindennapos alkohol- és drog fogyasztással. ő továbbra is úgy gondolta, hogy ez kell a boldogságához, odakeveredett a régi társaságomhoz és a mai napig életcélok nélkül vedeli a kannásbort az ország bármely részén. hogy mennyire tetszik ez? kurvára nem. annyiszor vitatkoztunk emiatt az utóbbi időben... de ő valahogy mégsem tud kiszakadni ebből. belekeveredett ebbe az egészbe és nem rendelkezik elég akaraterővel, hogy szakítson ezzel az életformával. talán már nem is akar.


- őszintén remélem, hogy megváltozol és kezdesz valamit az életeddel... el se tudod képzelni, hogy mennyire fáj így látni téged.

2011. május 25., szerda

újabb lélegzet

nos, úgy döntöttem, új blogot kezdek, a régi túlságosan is lehangolt, de hát ez volt a múltam. eddig csak a szenvedésemről írtam, a mindennapos kiléteimről és egyéb dolgokról, amire a legkevésbé se vagyok büszke.
az életem 360°-os fordulatot vett.
felhagytam az eddigi életformámmal, a nagy mennyiségű alkoholfogyasztással, a drogokkal, nem járok már a deák ferenc térre, otthagytam az eddigi társaságot... szabadidőm nagy részét itthon töltöm, újra van időm meccsekre járni, olvasni, van időm a családra. végre itthon is rendbe jött minden és bár mocskosul irigykedem a bátyámra, emellett büszke is vagyok rá és a sikereire. a magyar underground hiphop változatlanul a szerelmem, ahogy újpestbe is sikerül egyre inkább beleszeretnem. leírhatatlan, szavakban elmondhatatlan, hogy mit érzek, amikor újpesten vagyok.
tanulás terén mostmár vannak gondok, az idei iskolai teljesítményemmel nagyjából kitörölhetem a seggem, sikerült elbasznom ezt az évet. de nem baj, megfogadtam, hogy jövőre mindent másképp csinálok. eddig jópár parám volt, közbejött egy kisebb fajta pánikbetegség, amelynek köszönhetően egy ideig nem is mozdultam ki itthonról. mostmár csak hiphop partykba járok, nem hallgatok dubstepet, drum n' basst, bármennyire is szerettem régen... nem az én műfajom. a hiphopnak köszönhetően egyébként rengeteg embert ismertem meg és rengetegben csalódtam is.
barátok? maximum szandus és fanni maradt, de örülök, hogy legalább ők mellettem vannak, másokra nincs is szükségem. "gyerekkori barátok kilóra eladtak" - igen, eltűnt mindenki, aki eddig körülöttem volt, de valljuk be, mostmár nem is érdekel.
nem tudom, mi lesz velem nyáron... dolgozni akarok, elegem van abból, hogy itthon élősködök. nem akarom úgy végezni, mint tavaly nyáron, mindennapos ivászatok, többnapos kilétek és undorító másnaposság... meguntam. rájöttem, hogy nincs rá szükségem. nem hiányoznak azok az emberek, akikkel eddig minden nap együtt jártuk a várost, nem hiányoznak a balhéik, a lopások, a menekülés a rendőrök elől. nem akarok soha többé kannás bort látni, meg azt, hogy hány csíkot tolnak fel előttem.
minden más lett az utóbbi időben, de kezdek hozzászokni... nem hiányzik az az ember, aki ezelőtt voltam.